Mi volt az a kurtakocsma? És volt-e ilyen Budán?

Ez az időszak pedig pontosan behatárolható volt, hiszen Szent Mihály napjától, tehát szeptember 29-től Szent György napjáig, vagyis április 24-ig tartott.  

„Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet” – szólt a népi mondás.

Az emberek általában Szent Mihály napján kezdték meg az őszi munkákat, sok helyen többek között a szüretet is. Ilyenkor országszerte Mihály-napi vásárokat tartottak, ahol az emberek felkészültek a télre, megvásárolták a téli holmikat. De ez a nap volt a kezdőnapja a bálok, mulatságok őszi időszakának is, az úgynevezett a kisfarsangnak. A parasztok, jobbágyok ekkor engedhettek ki egy picit a nyári, őszi munkák után és egészen tavaszig csak a téli életre kellett felkészülniük. Április 24-e pedig már a római pásztorok ősrégi, latinul Paliliának nevezett ünnepe óta Európa-szerte a tavasz kezdetekének idejét jelzi. Az elnevezés onnan ered, hogy a Palatinus dombon legeltető római pásztorok hite, illetve hiedelme szerint Pales istennő kegyétől függött a nyájak szaporasága és teljessége. Nem véletlen, hogy az idők kezdete óta a középkorban Sárkányölő Szent György emlék-, és névnapjaként ünnepelt napon történt az állatok első kihajtása az istállókból. Ez volt a legalkalmasabb nap, az úgynevezett dies fasti.

A Kárpát-medencei szőlőtermelés és a borkészítés évezredes története során mindig próbálták szabályozni annak működését, hiszen szőlő és a bor komoly jövedelmet jelentett, mind a szőlőbirtokos, mind az őt megadóztató földesúr és a jószágainak szintén hasznát szedő uralkodó, illetve az egyház számára is. Az urbárium rendszerében a kocsmáltatás vagyis az italmérés, kocsmaüzemeltetés joga a földesúri jogok közé tartozott, ezt ruházhatta át másokra. A decimát vagy magyarosan dézsmát már első királyunk, Szent István bevezette tulajdonképpen európai, de valójában Mózes III. könyvének mintájára, mely már több ezer évvel ezelőtt úgy rendelkezett, hogy „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré legyen!”. A kilencedet pedig már Károly Róbert idején el kezdték szedni, Nagy Lajos uralkodása alatt, az 1351-ben kiadott dekrétum által pedig egységesítették, mely szerint minden jobbágy köteles volt terményének kilencedik tizedét a földesúrnak adni. Ezt sokan – helytelenül - a feudális kizsákmányolás memorandumaként értelmezik, holott éppen ez a szabályozás védte meg a jobbágyokat az addig önkényesen adót szedő földesúrtól. A tizedfizetés konkrét dolgait (res), illetve tárgyait Hunyadi Mátyás királyunk szabályozta elsőként, amikor az 1481. évi I. törvénycikkben taxatíve felsorolta azokat:

az ország régi szokása szerint semmi más dologból se vegyenek dézsmát, mint csak borból, gabonából, bárányokból, méhekből, kölesből, rozsból, árpából és zabból.

Látjuk, hogy a dolgok természetéből adódóan már idejekorán, szinte rögtön a feudális magyar állam megalakulása után szabályozni kellett az adóztatást a földesúr-jobbágy viszonylatában, hiszen a földesurak és a jobbágyok között abban is mindenképpen érdekellentét volt, hogy míg a földesúr a jobbágy legjobb minőségű terményeit, ez esetben borát akarta elszedni adóként, addig a jobbágy jellemzően a legsilányabb borban szeretett volna fizetni.  De nem volt mindegy az sem, hogy milyen mértékegységgel számolt a földesúr és mivel a jobbágy. Valamint azt is tisztázni kellett, hogy ha a földesúr nem természetben, tehát borban kérte el a kilencedét, akkor azt hogyan számították át általános fizetőeszközre, vagyis pénzre.  

Meg kell említenünk az egységes mértékrendszer (benchmark) törvényi szabályozását, országos bevezetését is, amelyet az 1405. évi VI. törvénycikk szabályozott a budai suly- s másféle mértéket és rőföt az egész országban meg kell tartani címmel.

Határoztuk azonkívül, hogy az összes gabonaneműeket, borokat, terményeket, posztókat és másnemű javakat vagy élelmiszereket és egyéb akármilyen faju vagy minőségű eladó dolgokat mindenütt, tudniillik úgy a mi városainkban, mezővárosainkban és községeinkben, mint bármely más országlakosunkéiban ugyanazon helyes, igazi és valódi sulyok, mértékek és rőfök szerint kell mérni, eladni vagy áruba bocsátani, valamint vásárolni, kicserélni, fizetni és kiszolgáltatni, melyek Buda városunkban régóta be vannak hozva és melyeket most is megállapítunk.

Nyilván a korábban már említett érdekellentétek húzódtak meg az 1655. évi LXXIV. törvénycikk mögött is, amelyben leszögezték, hogy a földesuraknak nincs joga válogatni a bor minősége szerint.

De térjünk vissza a kurtakocsmánkhoz! Szóval, jellemzően az 1550-ben született XXXVI. törvénycikket tekinthetjük az időszakosan megadott kocsmáltatási jog, vagyis a kurtakocsmák első írásba foglalt szabályozásának. Ebben leszögezték, hogy a borokat a jobbágyoktól, akaratuk ellenére, még pénzért sem szabad elvenni; és a korcsmárlás ideiglenes jogát is biztosították számunkra a téli hónapokra.

A korcsmárlásra nézve pedig azt a rendet állapították meg, hogy a mely urak vagy nemesek fekvő jószágaiban szőlőhegyek nincsenek és a jobbágyok kívülről behozott és idegen borokat kénytelenek inni, a jobbágyok szent Mihály napjától karácsony napjáig mérhessenek bort, és azután az egész éven át az urak, törvényes árban, és az illető helynek igaz és szokásos mértékével. (...) Azokra a helyekre nézve pedig, a hol szőlőhegyek és a jobbágyoknak azokon a szőlőhegyeken termett boraik vannak, határozták, hogy a jobbágyok az ilyen boraikat szent Mihály napjától szent György napjáig mérhessék, a többi idő alatt pedig az uraknak legyen szabad az ő jószágaikon állandóan bort mérni, a fentebb megirt módon és nem másképen.

A törvény szerint tehát azon falvakban, ahol volt szőlőhegy és a jobbágyoknak szőlőjük, ott szeptember végétől április végéig engedték a jobbágyoknak a saját borukat kimérni. Ahol nem volt szőlőhegy és a jobbágyoknak szőlőjük, ott ez még kurtább, rövidebb időszak lett és csupán karácsonyig tartott.

Azt biztosan tudjuk, hogy a mai Buda területén is voltak kurtakocsmák, hiszen rengeteg szőlő volt itt a Gellért-hegyen, a Svábhegyen és a környező dombokon. De arról, hogy a budaváriak hova járhattak, arról talán Somlay Károly (1863-1930) jeles magyar író és novellista 1923-ban a Nemzeti Újságban megjelent írásából kaphatunk valami adalékot:

Valamikor kétféle német lakott Budán: a szász és a flamand. Az előbbi makacsul megmaradt tokos németnek és ezért savanyú németnek csúfolták a budai magyarok. Az utóbbiak hamar meghódoltak a magyar szónak és szokásnak, tehát magyar németnek tisztelték őket. A törökvilágban egy ilyen öreg flamand lakott a Szent Gellért-hegy gerincére épített viskóban és bort mérecsgélt. Hogyan, hogyan se, idővel törökké lett az öreg és mivel kopasz volt, Kel-baba vagyis Kopasz apó lett a neve. A Szentkönyv ugyan eltiltja az igaz hivő mozlimet a boroktól, Kel-baba azonban továbbis megmaradt a Gurz-Iliász hegyének gerincére népült kurtakocsma gazdájának és bár Budavárban, úgy az alatta terülő külvárosokban tizenkét mecset minaréján kiáltotta világgá a müezzin a mennyei szózatot, hogy egy az igaz Istenés Állád az ő neve: a budai törökök nemcsaknem vették rossz néven a Kel-baba cselekedetét, hanem esténként még be is tértek csibakozni a zsuppfedelü kis khumkhánéba és néhány kupa itóka mellett regéket mondókáltaka vizicsikóról meg a hold-paripáról, akiknek rózsaviz az italuk, az ablakjuk pedig mandula. Nyári csendes éjszakákon, mikor békésen tükrözött a holdfényes Iszter vize a hegy lábánál, a kocsma udvarán borozgató törökök lelkigyönyörűséggel hallgatták a hegyoldalak bokrain csattogó bülbül-madárka szerelmes panaszát úgyszintén a várban ágyukat őrző topcsik isztambuli dalait és csak akkor ballagtak haza mikor a Tabánban és a Zsidóvárosban hajnalpirkadtan elkiáltották a kakasok, hogy: Gukkuru, guk, guk!

‍

‍

Zárjuk ezt a kurta történetet Petőfi Sándor soraival: "Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látná magát benne, Ha az éj nem közelegne. Az éjszaka közeledik, A világ lecsendesedik...