Kortyok, hangulatok, beszélgetések: kocsmatúrán a Vár ölén – képekkel!

Mivel a célunk nem az volt, hogy minden alkoholt árusító helyre bemenjünk a Várban és a Vár közvetlen közelében, tisztázni kellett, hogy mi felel meg a kocsma kritériumának. A definíció szubjektív szabadságával élve, a lehetőségek kereteit „és/vagy” típusú áthidalásokkal meghatározva kocsmának tekintettük azt a helyet, ahol csapolnak sört és/vagy mérnek ki bort és/vagy találkozunk törzsvendégekkel és/vagy azt érezzük, hogy na, ez egy kocsma. Riportunkban kerülni akartuk, hogy különböző adatoknak utánajárva minden egyes mustrára vett vendéglátóhely történetét ismertessük, a hangsúlyt inkább arra helyeztük, hogy élményeket, érzéseket, hangulatokat adjunk át az olvasónak. Induljunk!

Cseh Tamás és Bereményi Géza nyomában

Tiszta, hideg, a régi telekre emlékeztető mínuszközeli időben, és az óra szerint is időben találkozunk a Batthyány tér mellett, az Iskola, a Gyorskocsi és a Markovits Iván utca kereszteződésében. Érdekes ez a hely, hiszen egyszerre két kultikus épület tekintélyes méretű kupoláját is látni innen: az Országházét és a Budavári Palotáét. Alig néhány méterre innen rögtön be is nyitunk első állomásunk, az Isolabella cafe & pub ajtaján.

A kinti világossághoz képest kedvesen sötétebb fényű belső tér rögtön megteremti bennünk azt a fajta menedék-érzést, amit egy jó kocsmának meg kell teremtenie. Minderre ráerősít a bárszékek és a boxok bordó bőrkárpitja – ezt már egy-egy pohár csapolt ipával a kezünkben konstatáljuk, ahogyan helyet foglalunk. A 80-as évek Budapestjének kordokumentumaként is kiváló Dögkeselyű című filmben föltűnő Isolabella, amely többek között a közelben lakó Cseh Tamás és Bereményi Géza egyik törzshelye is volt az évtizedek során nem sokat változott. De éppen ez a változatlanság az, ami valami többletet jelent, ami nosztalgikus hangulatot adhat az ide betérőknek. Koradélután lévén nincsen túl nagy pörgés, de ez most nem is hiányzik, kocsmatúra-indításhoz kifejezetten optimálisak ezek a körülmények.

Mivel számolunk vele, hogy még számos helyre betérünk, a felelős alkoholfogyasztás égisze alatt egy sör után tovább is állunk. A Fő utca és a Várhegy lába között futó Iskola utcából balra fordulunk a Székely utcába, hogy az egykori Bástya borozó bejáratánál emlékezzünk meg az itt eltöltött estékről, a legendás zenész, Gabi bácsi pikánsan vicces, viccesen pikáns dalairól.

Közélet és falatok a Mátrában

Következő állomásunk a Fő utca Duna felé eső oldalában (hivatalos címe szerint a Corvin tér 1. szám alatt) található Mátra Borozó. A hely a kocsmaság több ismérvével is rendelkezik, így például klasszikus borozós, rozsdamentes tégelyekből mérik a bort; nem kétséges, hogy kocsmában érezhetjük magunkat.

Erre még ráerősít, hogy törzsvendégek is poharaznak éppen. Sört ugyan nem csapolnak, ugyanakkor bővelkedünk választási lehetőségekben, ha az üveges változat mellett döntünk, ami esetünkben egy széles körben itthon kevésbé ismert, finom cseh sör. Amihez sörkorcsolyaként jól passzol a gondosan elkészített falatka tál, amin többek között szerepet kap a sajt, az oliva, a sonka, a chili, vagy éppen az orrjáratok és a homloküreg is hatékony tisztítója, a wasabi is.

Az evés közben szokás szerint megérkező étvágy egy kis sült kolbászt és hurkát is rendeltet velünk. Amíg erre várunk, szóba elegyedünk egy jogászprofesszorral. Hamar érdekes közéleti, teológiai, filozófiai, teológiai és persze jogi jellegű kérdések kerülnek szóba, és ami egy kocsmában igen szerethető, mások is bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Így tudtuk meg például egy férfitől, hogy hány Petőfi-szobor áll a világon. Azt mondta: 850. Nem kevés. Az pedig kifejezetten izgalmas, hogy a Mátra-borozó tulajdonosa, Gabi bácsi a jogászprofesszor asztalánál egy rajzokat, grafikákat tartalmazó mappát lapozgat. Megtudjuk, hogy ezek a hely egykori törzsvendégének, a 4 éve elhunyt Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító, Tandori Dezső alkotásai. A rácsodálkozásnak ezek azok a hétköznapból kizökkentő élményei, amelyekkel nem számol az ember, s amelyek nyomán azt gondoljuk: igen, emiatt indultunk el.

A meglepetés-hely

És indulunk is tovább a Clark Ádám tér irányába. A Lánchíd Söröző már egyre közelebb van hozzánk, más kocsmának látszó helyet nem látunk, így elkönyveljük magunkban sétánk következő állomásaként. De, hohó! Ott, abban a utcában egy cégér hívogat félreérthetetlenül. El is indulunk az Apor Péterről elnevezett kicsi zsákutcában, amely a Vár oldalába kapaszkodó lépcsőben végződik.

A Coffee Inn (Macskakő 2.0) nevű hely pedig itt, a lépcsőn kezdődik. Belépve szinte azonnal elillan bármi kétely, már ha egyáltalán volt: ez egy kocsma. Minden fizikai részletében, kézzel nem megfogható, de tapasztalható hangulatában, a törzsvendégek egymást szívélyesen köszöntő üdvözlésében, a csapolt sör hívogatásában, és a jól láthatóan nem vastag pénztárcájú turistákra belőtt, nagyon is barátságos árakkal. A jókedvünk el is ragad, a tulajdonossal hamar közös hullámhosszra kerülve pedig még jobban esik a csapolt ipa, e sorok írójának mellé az örök kedvenc, a calvados.

A hívogató kockás abrosz

Kifejezetten nehezünkre esik innen továbbállni, de tartjuk magunkat ahhoz az elképzeléshez, hogy mindenhol csak egy ital. Na jó, itt 1+1 volt, ahogyan egyébként a Mátrában is, de ennyi sodródást el kell bírnia a lassan estébe hajló délutánnak.

Így érkezünk meg a Lánchíd Sörözőbe, cégére szerinti teljes nevén a Café Lánchíd Sörözőbe. Az egyik ablak melletti asztalnál külföldiek esznek-isznak, mi ezúttal is csak az utóbbira nevezünk be. Ezúttal tényleg csak egy pohár csapolt sörre, amit a megunhatatlan, amolyan kisvendéglő-védjegyként működő piros-fehér kockás abrosszal terített asztalok egyikénél fogyasztunk el. A pult felett talán a világ összes országából találunk legalább egyet a megszámlálhatatlanul sok, turisták által itt hagyott bankjegyek közül.

Valóságos illúzió

A bankjegyek számát nem szaporítjuk, kártyával fizetünk, hogy az alagúton busszal (pont jött, nem volt szívünk elengedni) áthaladva a Vár nyugati oldalában folytassuk az élménygyűjtést. A Vérmező irányába indulunk el az Attila úton, és nem is kell sokáig haladnunk, hogy egy vérbeli kocsma hívogasson be. Engedünk az Illúzió csábításának. Igen, nagy i-vel az elején, hiszen ez a kocsma neve. A pult környékén ütünk tábort, csapolt söreinket fogyasztva éljük meg a kapcsolatfelvétel élményét, ami előbb vagy utóbb (esetünkben általában előbb) megtörténik a külsősök (jelen esetben mi), és a törzsvendégek között. Ez a frissítő depó sétánk ötödik megállója. Az indulás óta eltelt már annyi idő, és jártunk is annyi helyen, hogy szép lassan megfeledkezzünk arról a szándékról, hogy erről a kocsmatúráról riportot is írunk, így csak később, az Illúziót már elhagyva jut eszünkbe, hogy elfelejtettünk fotót készíteni.

"Small but very friendly"

Az utolsó állomáson, már fent a Várban, nem követjük el ezt a hibát. Fotózunk a parányi kis kocsmában, de a tulajdonosnő udvariasan megkér, hogy inkább ne tegyük, mert a falon családi jellegű fotók, magánemberek képei és tárgyai találhatók. A Vitéz Sörözőben vagyunk az Úri utcában, ahová a Tóth Árpád sétánytól jöttünk, ahová pedig lifttel érkeztünk fel a várfal tövétől. Meg is értjük a kérést a fotózás mellőzéséről, cserébe talán kicsit megszeppenve hallgatjuk a történeteket azokról az ismert emberekről, színészekről, költőkről, akik gyakran megfordultak itt. És megfordulnak itt külföldi vendégek is. Egyikük egy mondatos hozzászólásában rátapintott arra, mi ennek a helynek az erőssége, itt, az Úri utca 13. szám alatt: „A fantastic secret bar, very small but very friendly, well worth a visit”, vagyis: fantasztikus titkos bár, nagyon kicsi, de nagyon barátságos, érdemes meglátogatni.

Tényleg érdemes. Ahogyan érdemes volt elindulnunk is koradélután erre a felfedezőútra. Az előzetesen remélt élmények, hangulatok megélésének elégedettségével indulunk hazafelé. Annak tudatában sétálunk a Bécsi kapu tér irányába, hogy vannak még felfedezendő helyek a Várnegyed utcáit járva.

‍