Így jutott fel a Dunából a víz Budavári Palotába
Ma már mi sem természetesebb, mint hogy az arra járó könnyedén legurít egy italt a Várban, például Budapest legszebb teraszán, Savoyai Jenő lovasszobránál, ám nem volt ez mindig ilyen egyszerű. Amikor IV. Béla megalapította Budát, a város még csak a Várhegy tetejét jelentette, ahová nem volt könnyű feljuttatni a vizet. Az évszázadok alatt ebben szerepet kapott lovas kocsi, ciszterna, átemelő, szivattyú és nem egy tehetséges mérnök. Köztük volt Kempelen Farkas is, aki a Budavári Palota vízellátásában jelentős változást hozott.
Kempelen Farkast - aki nem mellékesen a Várszínházat is tervezte - Mária Terézia bízta meg azzal 1777-ben, hogy fejlessze a vízellátást. Ekkor épült új vízcsatorna a Dunáig, ennek nyomát 1950-ben találták meg. A feltárások alapján a Dunáról egy nagyobb méretű föld alatti járat vezetett a mai Színház utcába, a Karmelita kolostor épülete alatt.
Kempelen nemcsak a város és a palota két vízszivattyúját építette át nagyobb hozamúra, hanem a sváb-hegyi vezetékeket is, mégpedig úgy, hogy a mélyebben fekvő szakaszoknál vastagabb falú vezetékeket alkalmazott, így azok jobban ellenálltak a nyomásnak. A Kempelen-féle szivattyútelep működéséhez mindössze két járgányba fogott lóra volt szükség. A Duna partján fúrt kutakból a mai Várkert Bazár helyén felállított lóhajtásos szivattyúk húzták fel a vizet.
A Duna vizét ráadásul a szivattyútelepek valamennyire megtisztítva juttatták fel a Várhegyre, kavicsos, homokos rétegen keresztül szűrték meg.
Kempelen Farkas nevéhez fűződik egyébként többek között a pozsonyi vár vízvezetékrendszerének, valamint a Schönbrunni kastély szökőkútjának megtervezése is. Építész, vízépítész és gépészmérnök is volt, aki nyolc nyelven beszélt folyékonyan, szabadidejében színdarabokat is írt.
A feltaláló pályája Mária Terézia udvarában indult el, amikor lefordította az uralkodó törvénykönyvét. A gyorsan felfelé ívelő karrier egyik állomásaként a polihisztorból a magyarországi sóbányák igazgatója is lett.
Kempelen Farkas noha a beteg Mária Terézia számára még mozgatható betegágyat is feltalált, időskorára kegyvesztetté vált: magányosan és szegényen halt meg.
Márai Sándor mestere volt a rezignált és lakonikus emberi bölcsességek megfogalmazásának. Tudta, érezte, hogy az egyre inkább felgyorsuló, zaklatott világunkban az emberek szomjazzák a nyugalmat árasztó sztoikus „prózaverseket”. Márai Négy évszak címen összeállított életbölcsességei mindig egy kis vigaszt, egy kis állandóságot jelentenek ebben a sokszor kaotikus, de mindenesetre gyorsan változó világban. Most a novemberről írt életbölcsesség van soron.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
S ha még nincs is Szent Mihály napja mégis „Kánikulában, halk lombok alatt…” lopakodott be az évszázados utcák évszázados házainak évszázados falai között. Ott osont a Tóth Árpád sétányon és somfordált a budavári templomok tövében barnás-vöröses-sárgás festékpalettájával és pingálta ki az elmúlás gyönyörű színeivel ezt a festői tájat. A rohanó emberek észre sem vették, ahogy besurrant szívükbe, ahogy elejtette bennük az emlékeket, mint ahogyan a faleveleteket hullajtja le a Kapisztrán téri gesztenyefa. Ma is itt settenkedik szinte észrevétlenül, pedig mennyire érdemes meglátni különleges szépségét: "Itt van az ősz, itt van ujra..."
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
