Budavári portrék: báró Eötvös József avagy Pepi báró

Az Eötvös-család eredetileg Bereg megyéből származott, a családi hagyomány szerint az ősök polgárok voltak, ide vezethető vissza a kézművességre utaló családnév. A lassan középnemessé váló család tagjai szorgalmasan kapaszkodtak felfelé a rendi-feudális társadalmi ranglétrán és a különböző közpályákon. Vásárosnaményi Eötvös Miklós 1768. február 2-án nyerte el Mária Teréziától -a török elleni harcokban és a hétéves háborúban tanúsított vitézségéért- a báróságot. Eötvös József nagyapja, Ignác (1763-1838) főpohárnok, koronaőr, 1802-től belső titkos udvari tanácsos 1823-ban egyik vezetője a nemesi ellenállás leverésének, így a magyar nemesi közvélemény szemében gyűlölt emberré, hazaárulóvá válik. Fia, Eötvös Ignác II. (1786-1851) Sáros megye főispánja, udvari kancellár, főtárnokmester, illetve udvari titkos tanácsos, aki 1831-leverte a pesti egyetemisták tüntetését, amelyen egyébként fia, József is részt vett. Eötvös József édesapja, az udvar iránti elvtelen hűsége miatt rendkívül népszerűtlen volt kortársai körében, ezért még idő előtt vissza is vonult Velencére egészen haláláig. József édesanyja német származású: báró Lilien Anna, akinek édesapja Westfáliából származott Magyarországra. Mint láthatjuk az Eötvös-család a Habsburg-birodalom katonai és hivatalnoki arisztokráciájának legszűkebb körébe tartozott. Eötvös József viszont mintha egész életében ezt szerette volna kompenzálni, „… célt választék magamnak, használni akarok, másoknak élni, másokért fáradni…” – írta egy levelében. Az ifjú báró 1813.szeptember 3-án született Budán, a Várban, az apa -Úri utca 19 szám alatt található házban, néhány méterre attól a szerény háztól (Úri utca 6.) ahol – későbbi legjobb barátja – Szalay László látta meg a napvilágot.

‍

A ház évszázadokat átölelő történetéről a ma álló épület homlokzatának középső vakablakának vörösmárványáról olvashatjuk az alábbi szöveget:

‍

Ez a ház az 1400-as években Ozorai Pipo comes temesi bán tulajdona volt. A hódoltság alatt török szerzetesek lakták. A visszafoglalás után báró Rensing császári hadbiztos, majd Pest-Pilis-Solt vármegye tulajdonába került. Ideiglenesen a vármegyei levéltár volt benne, megyegyűléseket is tartottak itt. – 1806-ban Eötvös Ignác báró procancellárius vette meg. 1813-ban itt született báró Eötvös József a költő. 1828 óta a lenkei és zádorfalvi Lenkey család és leszármazottai birtoka. MCMXXXVII.

‍

A ház első tulajdonosa tehát Zsigmond király egyik jobbkeze, belső embere, a firenzei Filippo Scolari vagy magyar nevén Ozorai Pipó volt. A főúri ház azonban sajnos Buda török ostromakor elpusztult, azonban a visszafoglalás után a „Baukomission" és a budai Kamara javaslatára a császár mint hadibirtokot juttatta báró Franz Heinrich Rensing hadi kommissárius, vagyis császári hadbiztos számára; ekkor még meglévő, eredeti alapfalainak felhasználásával építették újjá.

‍

Az 1955-ben megjelent Horlel Miklós által szerkesztett Budapest műemlékei I. című kötetben az alábbi sorokat olvashatjuk:

‍

"A XVIII. sz. elején a középkori maradványok megtartásával újjáépítették Úri utcai szárnyát. 1722-ben Pest-Pilis-Solt megye tulajdonába került és 1806-ig megyeházául szolgált. 1806-ban br. Eötvös Ignác vette meg, s itt született Eötvös József az író. – 1829-ben a Lenkey-család tulajdonába jutott, és valószínűleg ekkor nyerte nagyobb átépítése során mai alakját."

‍

A család egyébként németül beszélt, anyja német szavakkal tanítja a gyermek Józsefet vagy ahogyan kortársai nevezték, a kis Pepit beszélni, s a magyar nyelv megtanulása iránti vágya is csak később, az egykori Martinovics-mozgalom tagjaként fogságra ítélt felvilágosult nevelő, Pruzsinszky József hatására alakult ki, akárcsak a patriotizmus, a hazaszeretet. 18 éves korában így írt: „Szívem belsejét hazaszeretet tölti el.”

Innen az Úri utcából járt nap mint nap a közeli budai piaristák iskolájába. Kevesen tudják, de a mai Szabó Ilonka utcai Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium a főváros legrégibb középiskolája. Még Széchényi György esztergomi érsek alapította 1687. március 19-én a jezsuiták gimnáziumaként. Az elkövetkező évszázadokban számtalan történelmi fordulat ellenére és dacára az egyik legjobb és legnevesebb magyar almamaterként tartották számon. Egykori növendékei rendezték például az első magyar nyelvű színielőadásokat Budán, de 1843-ban ugyanitt alapították az első Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéket hazánkban, sőt 1885-ben ugyancsak itt rendezték meg az első magyar iskolai futballmérkőzést, de itt alakult meg az első cserkészcsapat is a XX. század legelején.

Állítólag Eötvös első gimnáziumi napján történt, hogy amikor az első padba ültették, a többi diák felállt helyéről és átültek másik padba, csupán egy izraelita fiú maradt meg mellette, ugyanis a többiek nem akartak a magyar nemesi ellenállást leverő hazaáruló unokájával egy padban ülni. Ahogyan arra már korábban is utaltunk, a nyílt és erőszakos germanizáció alatt szégyenletes császári hivatalt vállaló nagypapát gyűlölte és ki is közösítette a magyar közvélemény. Pulszky Ferenc anekdotisztikus elmesélése alapján majdnem ez történt unokájával, a kis Pepi báróval is, azonban ő a katedrára kilépve feldúltan és elszántan közölte osztálytársaival, hogy ugyan felmenői a császár szolgái voltak, de ő márpedig igaz magyar hazafi lesz.

Eötvös 1826-tól 1831-ig végzi tanulmányait a pesti egyetemen. Az Úri utcai házat 1829-ben adta el az apa, és ezután Eötvös-család Batthyány herceg várbeli házába, a mai Dísz tér 3. számú Batthyány-palotába költözött át, ahol Eötvös József tíz évig, az apjával történt összetűzésig élt.

Egyetemi tanára, a történész Horváth István az, aki bevezeti Eötvöst és barátját Szalayt a magyar írók társaságába, bár a család nem helyeselte Eötvös írói ténykedését. Ekkor ismerkednek meg Kazinczyval, az agg Virág Benedekkel és a nagy példakép Kölcseyvel. Eötvös első műve A kritikus apotheosisa (1831) éles támadás az Auróra kör, de főként Bajza ellen. Kölcsey ifjak feletti patrónusa Eötvös hazaszeretetének romantikus, lírai megfogalmazását egész életére determinálta; Eötvös sosem tudott, olyan népiesen fogalmazni, mint Petőfi, vagy Arany János. Az ifjú báró 1836-ban indult egy évig tartó külföldi tanulmányútjára; oka volt a sürgős útnak az ercsi postamester lányával, Bettyvel kialakult kapcsolata is. Bejárta Svájcot, Németországot, Németalföldet, Franciaországot és Angliát. E tanulmányút erősítette meg benne a liberalizmus, a patriotizmus és a polgári átalakulásba vetett hitt korán elszórt magvait. Hazatérése után Sályra, illetve Eperjesre került, majd 1838-ban részt vett a pesti árvíz mentőmunkálataiban.  

Felsőházi politikusként a reformerek közé tartozott, „Eszméim győzedelme Legyen emlékjelem.” – írta Végrendelet című versében.

A magyar történelemben a reformkor szinte egyedül álló sajátossága, hogy a kor politikai vezetőinek egy része felismerte hazája és nemzete neuralgikus társadalmi, jogi és gazdasági problémáit, és e problémák megoldására reformokat fogalmazott meg, melyekért, a támadásokat és viszontagságokat elviselve, élete végéig kiállt. Eötvös a magyar szimbolikus politikában, e politikai arcképcsarnokban a kulturális küldetéstudattal rendelkező, mint egy a nép tanáraként megjelenő férfiú áll előttünk. A karthausi (1839-41) című regényében élesen támadta a feudális társadalmi viszonyokat, illetve a polgári berendezkedés utáni vágyát fogalmazta meg. Korát meghaladó módon már az 1840-es években követelte a szabad iskolaválasztás, a tanulás szabadságának elve, valamint a felekezeti egyenjogúság elvét. Fontosnak tartotta a példaképek, jó minták megjelenítését, mert a reformokhoz visszakapcsolódva az évszázados igazságtalanságok nyomait nem csak a törvénykönyvekből kell kitörölni, hanem az is szükséges, hogy az emberek váljanak igazakká - vallotta. Eötvös egész életében hit abban, hogy a nép nevelése, oktatása és műveltségének megteremtése, illetve emelése fogja elhozni az igazi aranykort, a valódi reformokat. Az oktatás, a pedagógia fontosságáról egyik beszédében, így szólt: „Mindazon jogok és kötelességek között, melyet a törvényhozás magas céljának elérésére gyakorol, véleményem szerint nincs egy, melynek teljesítése áldóbb s melynek elmulasztása a nemzetre nézve károsabb lehetne, mint azon jog és kötelesség, mely a törvényhozásnak a nevelés elrendezése iránt adatott.” Az időközben Rosty Ágnessel összeházasodó író, Pozsonyba költözött és 1841-ben a Kelet Népe-vitában - Széchenyiben szemben - Kossuth mellé állt.

A reformer Én is szeretném című versében mindösszesen két sorban foglalta össze élete ars poéticáját, miszerint „Kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantjának húrjait”. Hamarosan Centralista Kör tagjává lett, csak úgy mint Szalay László, Trefort Ágoston, Csengery Antal, Szontágh Pál, Lukács Móricz, Kemény Zsigmond vagy Madách Imre. A centralisták szorgalmasan tanulmányozták az európai alkotmányos modelleket és fogalmazták meg a magyar polgári átalakulás szükségességét, illetve annak jogi, gazdasági, társadalmi és politikai feltételeit. A nagy politikai áttörést a Pesti Hírlap átvétele jelentette számukra, itt írhatták le -immáron Kossuth helyett- polgári demokráciáról vallott, korukat meghaladó nézeteiket. Fontos megjegyezni, hogy ezen eszméket, zömében, ekkor még csak egy erőtlen, kisszámú társadalmi réteg, a városi polgárság támogatta. A reformpolitika tulajdonképpeni csődjének tekinthetjük az 1848. márciusi eseményeket, illetve a forradalom kirobbanását. Eötvös a Magyarország 1514-ben című művében a forradalomról, mint vak, tudatlan erőről ír, mely veszélyt jelenthet önmaga számára. 1848 tavaszára azonban a mindvégig békés eszközökkel küzdő Eötvös számára is egyértelművé vált a reformok csődje, amely egy radikálisabb kényszerpálya felé mutatott. Eddigi politikai megnyilvánulásai, szónoki múltja és a kulturális élethez fűződő kapcsolatai szinte determinálták, hogy ő legyen a kultuszminiszter a 48’-as kormányban. Öntudatos céljaiban és nézeteiben megingathatatlan fiatal politikus állt a március 15-én Bécs felé tartó dunai hajón, aki barátainak csak ennyit mondott: „ Megyek, hogy mint miniszter térjek vissza.”  Talán jobban gondolatai mögé láthatunk, ha Széchenyinek írt levelét idézzük, melyben így ír: „ 34 esztendős korában az ember, ki egész életén át bizonyos eszmék realizációja után fáradott, ha alkalmat lát, mely által célját megközelítheti, mindenre kész, ha úgy kell, egy kártyára teszi jövőjét s eljátssza becsületesen  –hisz nyerni nem  lehet veszé ly nélkül –  és a hazának jövőjét biztosítani oly nyereség, melyért jövőt s jelent szívesen kockáztathatunk.” Eötvös forradalmi miniszterként is a megújulást hirdette: „Hazánk nem maradhat jelen helyzetében! ” hangoztatta. Törvénytervezete a „Törvényjavaslat az elemi oktatásról” címet kapta.

‍

Legjelentősebb művelődéspolitikai alkotása kétségkívül hazánk első népoktatási törvénye, az 1868. évi XXXVIII. törvény volt, amely európai mércével mérve is rendkívül modern jogszabály volt, s ami először mondta ki törvény formájában a 6-12 éves gyermekek tankötelezettségét.  

‍

A szabadságharccá eszkalálódott szabadságharc megrémisztette Eötvöst a radikalizálódás helyett inkább az emigrációt választotta. Míg a reformországgyűléseken az uralkodóbarát, aulikus konzervatív arisztokrácia és a megyékben törvénytelenkedő nemesség „bunkókráciája” hiúsította meg modern, sőt korát meghaladó elképzeléseinek megvalósítását; addig most a súlypont a túlzott radikalizmus felé tolódott el melyben Eötvös nemcsak veszélyt és káoszt vélt felfedezni, hanem akaratának gátját is. Eötvös, aki a józanész, a racionalizmus, a jogi alapú gondolkodás embere volt, nehezen viselte a forradalom zászlaja alatt elkövetett Monarchia-ellenes megnyilvánulásukat és az esetleges törvénysértéseket. Fontos adalék az utazás elhatározásához az is, hogy Ilona (1846-1925) és Jolán (1847-1913) után január 16-án megszületett harmadik gyermekük Lóránd (1848-1919), s e tény tovább erősítette benne, mint felelős családapában az elhatározást; Bécsbe kell menni. A monarchia fővárosából - a bécsi forradalmi eseményektől szintén megriadva - Münchenbe utaztak tovább, a Trefort-család tagjaival együtt. Itt, az emigrációban írta meg fő művét A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra című állambölcseleti monográfiáját. Ebben - megvizsgálva a történelmi előzményeket és mérlegelve az ellenérveket is - ismételten állást foglalt a liberalizmus és a polgári fejlődés valamint a nyugati civilizáció felsőbbsége mellett. Gondolatmenete, kitekintése mindvégig egyetemes, de nyilvánvaló, hogy a hazai, a konkrét viszonyokra is megoldási javaslatokat kívánt találni, kimunkálni.  

‍

Eötvös a provizórium éveiben visszatért hazájába és ’48-as és az azt megelőző években vallott nézeteihez és várakozó álláspontot alakított ki. 1856-tól ő töltötte be a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöki tisztjét, 1866-tól ő lett az elnöke, csakúgy, mint a Kisfaludy Társaságnak. Rengeteget dolgozott a kiegyezést követő években ismét ő lett a vallás- és közoktatásügyi vagy ahogyan kortársai nevezték a „reformügyi miniszter”.

‍

A nemzetiségi törvényjavaslata, az 1868:XLIV. törvénycikk -még engedményei árán is- Európa legliberálisabb kisebbségi szabályozása. Kimondta a protestáns és a katolikus egyházak teljes egyenlőségét, és az ő nevéhez fűződik az izraeliták polgári és politikai emancipációjáról szóló törvény is.

„Míveltség nélkül a legszebb alkotmány holt betűnél egyéb soha nem lesz” - írta már 1846. május 12-én.

Az Akadémia 1870. május 28-ai közgyűlésének elnöki megnyitójában pedig a következő gondolatot fogalmazta meg:

‍

Az állam kifejlődése is csak ott lehetséges, ahol annak fő feltételei: a szabadság és felvilágosultság nem hiányzanak

‍

‍