„Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes” - 20 éve nincs köztünk a „kis Kabos”
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
Kabos László eredetileg Krausz László néven született Sárváron 1923. szeptember 28-án. A Kabos nevet csak később távoli rokona, a neves színész és komikus, Kabos Gyula tiszteletére vette fel. A született nevettető hamar Pestre került és kabarészínész lett. Hogy ez hogyan történt, arról ő maga mesélt 1978-ban A Hét című hetilap április 8-án megjelent hasábjain:
Beiratkoztam tehát a néhai Bálint Lajos, a jó Lulu bácsimagán színiiskolájába s itt sajátítottam el a pályához szükséges tudnivalókat. Beteljesedés előtt állt hát az a régi álmom, hogy végre az igazi festett deszkákon is bizonyíthassam színészi rátermettségemet... És hogy hogyan lettem mégis kabarészínész? Nos, említettem már, hogy mindenáron drámai színész szerettem volna lenni. Lulu bácsi magániskolájának elvégzése után az akkori Magyar Színházba jelentkeztem meghallgatásra. A bizottság előtt aztán III. Richárd egyik legsúlyosabb monológját adtam elő nagy önbizalommal. S hogy milyen eredménnyel? Nos hát olyan röhögés fogadta érzelmes produkciómat, hogy egy hét múlva már szerződés kínált a kabaréiról oly híres Pódium Színpad. Ott is maradtam egészen a Nagy Megpróbáltatás kezdetéig, majd pedig az államosításkor megalakult Vidám Színpadnak lettem megbecsült tagja.
Kevesen tudják, de a Jászai Mari-díjas színész sokáig itt, az Erzsébet-híddal szembeni tabáni lakásában lakott, majd innen költöztek fel közösen az Orbán-hegyre feleségével Urbán Erika (1949-2021) színésznővel, akivel 1971 és 2004 között élt.
A „vörös Kabos” volt az, aki hölgyek társaságában sokszor elmondta félig komoly viccecskéjét, mely így szólt:
Még mindig szeretem a női nemet. Még jobban a női igent.
A gége-, illetve hangszál-betegséggel harcoló színész 2004. szeptember 22-én combcsonttöréssel került be a budai Szent János Kórházba. Pár napra rá ebéd után lepihent és örökre elaludt. Ennek éppen 20 éve, 2004. szeptember 26-án hagyta itt a földi világot. A „kis Kabost” az óriás nevettetőt a Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra.
%2C_Budapest%2C_Hungary.jpg)
Lélegzetelállító és különleges ahogyan az egykori régi fotók megmozdulnak az Animatiqua stúdió Erzsébet-hídról szóló filmjében. A több mint százéves képek életre kelnek, és ott állnak előttünk a régmúlt emberei, ott zajlik a száz évvel ezelőtti élet, szinte ugyanolyan elevenen, amikor még annak szereplői, főhősei éltek és éreztek. A kisfilmben többször is láthatjuk a Várdombot és az egykori Királyi Palota épületét.
Márai Sándor mestere volt a rezignált és lakonikus emberi bölcsességek megfogalmazásának. Tudta, érezte, hogy az egyre inkább felgyorsuló, zaklatott világunkban az emberek szomjazzák a nyugalmat árasztó sztoikus „prózaverseket”. Márai Négy évszak címen összeállított életbölcsességei mindig egy kis vigaszt, egy kis állandóságot jelentenek ebben a sokszor kaotikus, de mindenesetre gyorsan változó világban. Most a novemberről írt életbölcsesség van soron.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
