„Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes” - 20 éve nincs köztünk a „kis Kabos”
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
Kabos László eredetileg Krausz László néven született Sárváron 1923. szeptember 28-án. A Kabos nevet csak később távoli rokona, a neves színész és komikus, Kabos Gyula tiszteletére vette fel. A született nevettető hamar Pestre került és kabarészínész lett. Hogy ez hogyan történt, arról ő maga mesélt 1978-ban A Hét című hetilap április 8-án megjelent hasábjain:
Beiratkoztam tehát a néhai Bálint Lajos, a jó Lulu bácsimagán színiiskolájába s itt sajátítottam el a pályához szükséges tudnivalókat. Beteljesedés előtt állt hát az a régi álmom, hogy végre az igazi festett deszkákon is bizonyíthassam színészi rátermettségemet... És hogy hogyan lettem mégis kabarészínész? Nos, említettem már, hogy mindenáron drámai színész szerettem volna lenni. Lulu bácsi magániskolájának elvégzése után az akkori Magyar Színházba jelentkeztem meghallgatásra. A bizottság előtt aztán III. Richárd egyik legsúlyosabb monológját adtam elő nagy önbizalommal. S hogy milyen eredménnyel? Nos hát olyan röhögés fogadta érzelmes produkciómat, hogy egy hét múlva már szerződés kínált a kabaréiról oly híres Pódium Színpad. Ott is maradtam egészen a Nagy Megpróbáltatás kezdetéig, majd pedig az államosításkor megalakult Vidám Színpadnak lettem megbecsült tagja.
Kevesen tudják, de a Jászai Mari-díjas színész sokáig itt, az Erzsébet-híddal szembeni tabáni lakásában lakott, majd innen költöztek fel közösen az Orbán-hegyre feleségével Urbán Erika (1949-2021) színésznővel, akivel 1971 és 2004 között élt.
A „vörös Kabos” volt az, aki hölgyek társaságában sokszor elmondta félig komoly viccecskéjét, mely így szólt:
Még mindig szeretem a női nemet. Még jobban a női igent.
A gége-, illetve hangszál-betegséggel harcoló színész 2004. szeptember 22-én combcsonttöréssel került be a budai Szent János Kórházba. Pár napra rá ebéd után lepihent és örökre elaludt. Ennek éppen 20 éve, 2004. szeptember 26-án hagyta itt a földi világot. A „kis Kabost” az óriás nevettetőt a Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra.
Márai Sándor mestere volt a rezignált és lakonikus emberi bölcsességek megfogalmazásának. Tudta, érezte, hogy az egyre inkább felgyorsuló, zaklatott világunkban az emberek szomjazzák a nyugalmat árasztó sztoikus „prózaverseket”. Márai Négy évszak címen összeállított életbölcsességei mindig egy kis vigaszt, egy kis állandóságot jelentenek ebben a sokszor kaotikus, de mindenesetre gyorsan változó világban. Most a novemberről írt életbölcsesség van soron.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
S ha még nincs is Szent Mihály napja mégis „Kánikulában, halk lombok alatt…” lopakodott be az évszázados utcák évszázados házainak évszázados falai között. Ott osont a Tóth Árpád sétányon és somfordált a budavári templomok tövében barnás-vöröses-sárgás festékpalettájával és pingálta ki az elmúlás gyönyörű színeivel ezt a festői tájat. A rohanó emberek észre sem vették, ahogy besurrant szívükbe, ahogy elejtette bennük az emlékeket, mint ahogyan a faleveleteket hullajtja le a Kapisztrán téri gesztenyefa. Ma is itt settenkedik szinte észrevétlenül, pedig mennyire érdemes meglátni különleges szépségét: "Itt van az ősz, itt van ujra..."
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
